Anno a pesti utcák sztárjai voltak a sajtó fürge lábú, éles hangú aszfaltkoptatói. Krúdy Gyula már 1926-ban elsiratta a szakmát, a rikkancsok azonban, megfogyatkozva bár, de hősiesen kitartottak még néhány évig a háború után is. Akkor készült a Budapesti tavasz című nagysikerű film, ebben Ruttkai Éva alakította a bájos rikkancslányt, aki lelkesen kiabálta: “Szabadság! Itt a Szabadság!” Rég volt, szép volt, de milyenek is voltak azok a régi pesti rikkancsok, és miért imádták Tisza Istvánt?
Rikkancsok a pesti utcán, 1913. júniusában
A rikkancsok a forradalmak szülöttei, mióta feltalálták a nyomtatást. A párizsi rikkancsokat, akik a különböző forradalmak barikádjain szaladgálva árulták a legfrissebb hírlapokat, ugyan camelotte-nak hívták, de semmiben sem különböztek a '48-as forradalom gyerkőceitől: ők hordták szét az első, szabad magyar sajtó - engedély és cenzúra nélkül - kinyomtatott példányait Pesten és Budán, ugyanis
március 19-én jelent meg a legendás Márczius Tizenötödike.
A megtorlás nehéz éveiben is ébren tartotta a reményt: lesz még folytatása a Márczius Tizenötödikének. És lett. A kiegyezés után. Ekkor kezdődött, és az első világháború végéig tartott a független magyar sajtó aranykora, amelynek a második világháború vetett véget.
A 19. század végén már 300 nyomda ontotta a különböző témájú bulvárlapokat, és 4000 rikkancs árasztotta el a főváros utcáit. Az eladott példányok száma meghaladta a félmilliót.
Szinte hihetetlen, hogy több mint száz éve majdnem olyan gyorsan jutottak el a legfrissebb hírek a pesti olvasóhoz, mint ma a neten vagy az okostelefonjukon böngészőkhöz. Persze napjainkban ezzel már nem tudnának lépést tartani.
A legendás Márczius Tizenötödike első, 1848. március 19-i száma; a lapot, mely engedély nélkül és cenzúrázatlanul került az utcára, Deák Ferenc fagylalt mellett olvasgatta
Az első bulvárújság
1896-ban jelent meg az első magyar bulvárlap, az Esti Újság. Az egykrajcáros, napi 70 ezer példányban nyomtatott lapot eleve utcai árusításra szánták. Kora délután kezdték szedni, de a friss híreket az utolsó pillanatban tördelték be. Késő délután már rikkancsok nyargaltak vele, hónuk alatt 
nagy köteg újság, egy példányt a kezükben lobogtattak, és teli torokból ordították a legújabb szenzációkat:
“Lebukott a panamázó politikus! Újabb fejlemények a budai gyilkosságban!”
Az Esti Újság sikerén felbuzdulva újabb lapok jelentek meg: először a Friss Újság, majd Az Est, amelynek tulajdonosa, Miklós Andor nyíltan kijelentette: “Az utca újságja akarunk lenni, mert az utca mindenkié, az utcán mindenkinek át kell haladnia.”
Ehhez viszont az kellett, hogy a lap minél gyorsabban jusson el az olvasóhoz, vagyis még több rikkancs rohangásszon az utcákon.
Nevüket - a hangjuk alapján - Kozma Andor költő találta ki, bizonyítva kifejezésekben gazdag nyelvünk lelelményességét.
Szép idők voltak azok, a magyar nyomtatott sajtó aranykora. Aki élt és mozgott, újságot olvasott, a rikkancsok népszerűsége az egekbe emelkedett, jellegzetes figurájuk szerves részévé vált Budapest mindennapi életének. A korabeli újságírók is szívesen cikkeztek róluk, nekik köszönhető, hogy az utókor is megismerhet néhányat közülük.
A pesti utcák rikkancsai 1937-ben
Rekedt Muki, a stafétarikkancs
A nagyszülők padlása valódi kincsestár; egy 1932-es bulvárlapban bukkantam Rekedt Mukira, aki nagy népszerűségnek örvendett a Váci utcában és a környékén. Amúgy az egész város ismerte a micisapkás, fürgén loholó fiatalembert, bár az igazi nevét senki sem tudta. Rekedt Muki egy óra tájban "elbődült", mint egy hajósziréna, hóna alatt a friss déli lapokkal, végigszáguldott a Váci utcán, 
és mire körberohanta a környéket, már berekedt, ezért hívták rekedt Mukinak.
A cikkben leírtak szerint ő volt a legviharzóbb, legszenvedélyesebb rikkancsa a fővárosnak. Nem látszott rajta, hogy már negyedszázada tapossa a pesti aszfaltot.
1907-ben kezdte az Esti Újságnál, ahol 200 példányt is eladhatott naponta az, akinek gyors volt a lába. Az övé annyira gyors volt, hogy átment A Naphoz, ahol megalakult a stafétarikkancsok szervezete. Ott nem volt megállás: egész nap rohanni kellett, egyik saroktól a másikig, hogy megelőzzék az egyidejűleg megjelenő lapok rikkancsait. Volt olyan nap, hogy a feleségével együtt csaknem kétezer példányt adtak el, pláne, ha nagyobb szenzáció is akadt benne.
Egyik híres vásárlója Tisza István volt, őt imádták a rikkancsok, mert miniszterelnöksége alatt annyi fontos esemény történt, hogy halálra keresték magukat.
Aztán jött a háború és a rendkívül kiadások, amiket szétkapkodtak a vevők. Rekedt Muki a legtöbb lapot a háború kitörésekor adta el: aznap 150 koronát keresett. Nagy sportember is volt, egyik alapítója a főrikkancsok Sport klubjának, onnan indult el a később országszerte elterjedt bokszolás. A cikk írójának kérdésére - miszierint nem szeretne-e inkább lapkiadó lenni -, határozott nemmel válaszolt:
“Árulni akarom a lapot, amíg a lábam bíja. Ez biztos üzlet. Na, Isten áldja, szerkesztő úr, rohanok az esti lapokért.”
A nyomtatott sajtó aranykorában négyezer rikkancs dolgozott Budapest utcáin
A rikkancskirály temetése
1934-ben minden pesti lap részletesen beszámolt Csóti István rikkancskirály temetéséről, a keresztúri temetőben. Újságárusok százai búcsúztak könnyeikkel küszködve, az apjuknak, 
példaképüknek tekintett, korán elhunyt Csóti Istvántól. Rikkancsként kezdte ő is, majd vállalkozóként rikkancsok százainak lett a főnöke, ahogy akkoriban mondták: kenyéradó gazdája. Soha nem feledkezett meg arról, hogy maga is együtt talpalt társaival a pesti utcákon.
Abban az időben még létezett szakmai összefogás, ha valamelyiküknek jobban ment, szívesen kisegítette anyagi gondokkal küzdő társait.
Sőt! Ha egy állástalan idősebb vevő hosszan kutatott zsebében aprópénz után, kezébe nyomták az újságot fizetés nélkül.
Futtában elolvasták a nyomdából elhozott lapokat, a kiválsztott néhány cikk tartalmát menetközben sűrítették egyetlen, hangzatos, esetenként csípősen humoros mondattá.
Olykor a híres írók is “besegítettek”. Az ötvenes években szállóigeként terjedt mondásuk: “Szabad a nép, Ludas a Matyi” - vagyis Rákosi Mátyás a ludas - Ephraim Kishontól, a pesti zsidó humor atyjától származik. Az akkori politika nem díjazta a humort, a sajtó elszürkült, átpolitizálódott, kevés fogyott a lapokból. Lassan a rikkancsok is eltűntek a pesti utcákról.
Az Est 1918-ra már 476 ezer példányban került az utcákra
Sirató
Halotti beszéd egy pesti rikkancs koporosójánál címmel 1926-ban jelent meg Krúdy Gyula szinte látnoki írása, az egyik pesti lapban. Fájdalmasan szép írásának részleteiből megtudhatjuk, hogy
milyenek voltak azok a régi pesti rikkancsok.
“Amolyan senki gyermekei, akik az utcán születtek, az utcán haltak meg, mert gyerekkoruk őta az utcán töltötték az életüket. Pesten rikkancsnak hívják őket, de ősapjuk ott ácsorgott a londoni nyomdaműhely eresze alatt, amikor Dickens regényeit még füzetekben adták ki. Magyar őse búcsújáró helyeken énekelte a kegyes imádságokat, majd kórushangjával a pesti utcán állítgatta meg a járókelőket. Szaladt a rikkancs, cowboy módjára szökkent fel a robogó villamosra, leugratott a pincékbe a szenesemberekhez, és felmászott a cégfestőhöz emeletnyi magasságba. Nem ismert senkit, mégis mindenkit ismert a pesti utcán. Mindig csak futamodni, ágálni, ugrándozni, fáradhatatlankodni lehetett őt látni, csak meghalni nem látta senki. Stahler, a félszemű, a legrégibb pesti rikkancsok egyike, most bebizonyította, hogy a rikkancs is meg szokott halni, amikor ideje elkövetkezett.”
Ahogy kihalt a mesterség is, amikor eljárt fölötte az idő. Nekünk nincs más dolgunk, mint megőrizni az emléküket.
A Szőke Lajos szobrászművész által alkotott Rikkancs-szobrot Budapesten, az V. kerületi Hild téren 2012-ben avatták fel
